Irigyli a NER-oligarchákat? A jól fizetett holdudvari arcokat? Mert gazdagok, mert sok pénzük van, mert vehetnek maguknak villát, jachtot, luxusautót, egzotikus helyeken nyaralhatnak? Ne tegye. – írja az Átlátszó.hu

Forrás: miglioverde.eu

Inkább gondoljon bele: a politikai celebek élete nem csupán móka és kacagás a VIP-páholyban. Bizonyos keleti filozófiák szerint (ha már keleti szél fúj, ugye) az élet állandó szenvedés, a boldogság csak illúzió. Ha szegény vagyok, gyötrődöm, mert nincs pénzem. Amennyiben gazdag, akkor viszont rettegek, hogy elveszítem. Mindez fokozottan igaz az uralkodó rezsim kurzus-milliárdosaira.

Vajon tényleg jó úgy gazdagnak lenni, hogy tudom: a pénz, ami van nekem, igazából nem az enyém? S tulajdonképp bármikor el is vehetik tőlem? Hogy lehetek akármilyen jómódú, valójában soha nem leszek igazán független, egzisztenciálisan szabad? Mert mindig függésben leszek a Gazdától, aki ezt biztosítja nekem?

Hogy gyomorideggel stresszelve kell várni, ismét meghívnak-e a Páholyba? És találgatni, hogy ott hová ültetnek? Nem lehet, hogy ennél bármelyik londoni tányérmosó vagy az egyre jobban beszűkülő hazai szabadpiacon boldogulni próbáló alkalmazott, kisvállalkozó, értelmiségi is szabadabb? Mert azt a pénzt ő kereste meg. Tényleg az övé.

Nem lehetséges, hogy a rezsim gazdagjainak látványos, irritáló rongyrázása, költekezése mögött ez van? Annak tudata, hogy csak az az enyém, amit megeszek, amit felélek, elszórok. Mert lehet, holnap már elveszik tőlem. Irigyelni őket? Nem kell, mert nincs miért, sőt. Nem is szabad. Ezek az emberek az irigy, sóvárgó, féltékeny tekintetekből merítenek erőt a seggnyaláshoz, a megalázkodáshoz, a gyengébbeken való átgázolás piszkos munkájához. Hogy ez mégiscsak megéri. Pedig nem. A színfalak mögött hihetetlenül frusztrált, sivár, üres, kétségbeeséssel teli világ ez.

Orbán Viktor valamiben kétségtelenül igazat mondott, amikor úgy hárította a repülőútja miatti korrupcióvádat: “Szeretném én látni azt az embert, aki engem lekötelez”. A hagyományos, nyugati szemszögből vett korrupció nézőpontjából valóban nem értelmezhető a dolog.

Franciaországban vagy az Egyesült Államokban ez a dolog úgy működik, hogy van egy üzletember, aki el akar érni valamit egy politikusnál. Hát meghívja valamilyen luxusutazásra, cserébe pedig a közhatalmat gyakorló figura elintéz neki valami kedvezményt, módosítást, támogatást. Ez lényegében egy törvénytelen üzlet, ahol mindkét fél megkapja, amit akar, s nagyjából mindketten egyenrangúak. Az egyiknek pénze van (amit azért nagyrészt piaci alapon szerzett) a másiknak pedig hatalma (melyet azonban sokkal könnyebben elveszíthet, mint egy autokráciában.)

Ha ott valaki kicsit fölényben lehet, az talán a pénzember. Aki gondolhatja: mégiscsak ő támogatta a politikus kampányát, “ő csinált belőle valakit.” Jelen esetben itt minderről szó sincs.

Garancsi István (és a többi hasonszőrű oligarcha) ebben a kapcsolatban nem egyenrangú fél, pláne nem áll Orbán fölött. Ők nem a piac, a fogyasztók által választott, hanem az állam (ráadásul egy mind tekintélyelvűbb állam) által kinevezett tőkések. A pénz, ami náluk van, nem az övék. Hanem a rezsim, a dinasztia vagyona, amint nekik, mint udvaroncoknak, odaadtak kezelésre.

A szuverén, egyenrangú megvesztegetés alapfeltétele, hogy én, a megvesztegető rendelkezem saját erőforrásokkal. A pénz, amivel megkenem a döntéshozókat, vitán felül az enyém.

Garancsi István nem vesztegetheti meg Orbánt a repülőúttal, mert a repülő, illetve a repülést lehetővé tévő pénz nem az övé. Nem Garancsi vette meg kilóra Orbánt, hanem Orbán Garancsit. Azzal, hogy közpénzekből (melyek fölött de facto korlátlanul rendelkezik) lehetőségekhez juttatta. Ez a vállalkozóréteg gyakorlatilag teljes függésben van a rezsim urától.

Ők igazából nem is “rendes” oligarchák. Nincs meg az a fajta mozgásterük, cselekvési szabadságuk, pártok fölöttiségük, rendszereken átívelő, rezsim-, és kurzusváltásokat túlélő intelligenciájuk, amely mondjuk egy Demján Sándornak megvolt, vagy Csányi Sándornak megvan.

Orbán és rendszere nem evett meszet, nem célja, hogy új Demjánokat, Csányikat termeljen ki. Az első (mármint a legelső, 1998-2002 közötti) Orbán-kormány idején gyakran használt szlogen volt a polgárosodás, a polgári Magyarország.  Akkor még nem mondták, hogy ez csak politikai termék.

Amikor a Fidesz embereinek az újságírók informális  háttérbeszélgetéseken szemükre vetették a közbeszerzéseket nyerő haverokat, szobatársakat, holdudvari vállalkozókat, s rákérdeztek: miként lehet összeegyeztetni ezt a polgári értékekkel, a válasz jórészt az volt, hogy a politikához közel álló személyek feltőkésítése csak átmeneti intézkedés, melynek célja helyzetbe hozni a középosztályt, újrateremteni a szocializmusban elnyomott hazai polgárságot. Hogy Bibó és Márai szellemében önállósodjon, a politikától függetlenedve ismét szuverén alrendszerré váljon. Vagyis helyreálljon a szocializmusban megbomlott egyensúly.

Simicska Lajos lázadása, majd annak bukása óta ezzel már nehezen lehetne kidumálni a dolgot. Ugyanis Orbán Viktor barátja és harcostársa lényegében azt csinálta, ami elvileg a polgárosodás végcélja. Ugyebár őt a korábbi időszakban államilag rendesen helyzetbe hozták. S egy bizonyos ponton úgy döntött, leválik a NER-rezsimről, önálló vonalat hirdet, korábbi támogatóitól függetlenül intézi cégbirodalma ügyeit.

Nem pont ez lett volna a cél? Hogy a nagyvállalkozóvá kinevelt közép-, és felsőosztály tagjai önállósodjanak, lerúgják magukról a gyerekcipőt, és akár fellázadjanak korábbi, őket patronáló családjuk ellen?

Hát, nagyon nem. A renitenskedő, véleménykülönbségét nyilvánosságra hozó Simicska ellen frontális támadás indult. Mindenféle lehetőségtől elzárták, cégeit ellehetetlenítették. Ennek eredményeképp teljesen kiszorult a komolyan vehető, nagymenő játékosok közül. Ennél jobban semmi nem demonstrálhatta volna: szó nincs itt arról, hogy autonóm, a politikától függetlenedni képes, önálló erőforrásokkal rendelkező vállalkozóréteg kitenyésztése lenne a prioritás. Hogy ez nem volt cél, pont Simicska Lajos végzete bizonyítja. S egyben azt is beigazolja, hogy állami pénzből független egzisztenciákat teremteni – fából vaskarika.

Mert aki politikai összeköttetései révén kvázi monopolhelyzetű udvari beszállító lett, az miért akarná a piacon megméretni önmagát? Amíg jóban volt a kormányfővel, Simicska se nagyon akart kilépni a szabadpiaci verseny világába. Amikor pedig mégis kenyértörésre vitte a dolgot, hamar kiderült, cégei jelentős része olyannyira függ az államtól, hogy közpénzek hiányában nem tud boldogulni a piacon.

Simicska esete intő jel mindenkinek, aki a NER-től kapja a profitját. S ilyenekből láthatóan egyre több van. 2010 óta – Milovan Gyilaszt idézve – új osztály jött létre. Orbán Viktor erre a tőle függő új osztályra épít. Simicskának azért is kellett buknia, mert egyenrangú próbált maradni Orbánnal, nem volt hajlandó neki behódolni. S “a Lajos” még félig-meddig joggal is mondhatta volna, hogy “a Viktorból” ő csinált embert. Utódai ezt már nem mondhatják. Nem is mernének még hasonlóra se célozni.

Orbán itthon már rég nem ismer el magával egyenrangúnak senkit. S kifejezetten gyanakvással tekint azokra, akik rendelkeznek saját vagyonnal, tőle független, önálló erőforrásokkal.

Schmidt Mária 2007-es, az akkor még Orbán-párti Magyar Nemzet általi betámadásában is közrejátszhatott, hogy néhai férje, Ungár András révén tekintélyes saját vagyonnal rendelkezik. Aligha véletlen, hogy e cikkben olyanokat támadtak még (Nobilis Kristófot és Spéder Zoltánt) akik szintén inkább jobbra húztak, ugyanakkor rendelkeztek önálló, piacilag is működőképes vállalkozásokkal.

Azóta Spéderrel már le is számoltak. Schmidt Mária ugyan a holdudvar tagja maradt, de nem része a legbelsőbb körnek. Kérdés persze, akarna-e oda tartozni? Azok közé, akik csak és kizárólag Orbán akaratából lettek valakik. Így, saját pénzből még azt a luxust is megengedheti magának, hogy a fia LMP-politikusként támadja a rezsimet. Mészáros, Garancsi vagy Tiborcz valószínűleg nyugtalanabbak volnának, ha az egyik rokonuk beállna a rendszert kritizálók sorába. Félnének, hogy emiatt kiesnek a legfőbb pénzosztó udvarából.

Jó élet az ilyen? Rettegni, hogy megfosztanak a hűbérúr adományozta javaimtól? A NER-kurzusmilliárdosoknak igazából nem egy kurzusváltás utáni felelősségre vonástól kell reszketniük. Az még nagyon odébb van. S a korábbi “elszámoltatások” végeredményeit nézve ettől aligha fognak maguk alá csinálni.

Inkább attól tarthatnak, hogy az Unió, a nemzetközi hitelezők, a multicégek, a keleti rezsimek pénzbősége egyszer csak apadozni kezd, és trükkök százaival sem lehet többé milliárdokat varázsolni. Akkor pedig előbb-utóbb muszáj lesz közölni jó pár udvaronccal, hogy nincs több pénz, és még azt is adják vissza, ami náluk van.

Simicskával még viszonylag szolid módon számoltak el (pontosabban: le) Esetleg a régi barátságra tekintettel – vagy amiatt, hogy a rezsim stabil és népszerű volt, megengedhette magának. De képzeljük el, milyen fejlemények várhatóak akkor, ha a támogatottság csökken, a pénz is kevesebb, és a sértett udvaroncok lázadozni kezdenek. Sok mindent láttunk az elmúlt években, de lehet, hogy még így is szegényes a fantáziánk annak elképzeléséhez, mi lesz, ha ez a rezsim egyszer majd úgy igazán a vesztét érzi majd. Nem lennék akkor egyik-másik kurzus-milliárdos helyében.

Papp László Tamás