Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak.HVG.hu

Illusztráció. Forrás: electionwatch.unimelb.edu.au

Vélemény

Emlékszem, mielőtt a gyerekeink megfogantak, hetente mentem be imádkozni valamelyik templomba, Bécsben voltam ösztöndíjas, kongott az ürességtől délben az Augarten mellett Isten háza, várta a híveket, a múltból és a jövőből, de már senki sem lépett be. Pedig rajtam segített az úr, örök hálám, hogy sosem fogom elhagyni. Mátyásföldön is folytattam, látogattam őt szorgalmasan, a sziklakápolnában Miskolc-Tapolcán vagy egy-egy oltárnál Bukovinában, pléhkrisztus mellett a hágókon a Kárpátokban – mindig mindenhol ugyanazt kértem tőle, hogy lehessen, így-úgy, most már mindegy hogy hogyan, akár egy műtőasztalon bekapva a legyet, de szülessen már meg az a gyerek. Meghallgatott.

Tudom, hogy benne van a keze, hogy az úr rakott fel a klinika műtőasztalára, amikor leszívták a petesejtjeim, magamtól én oda soha nem feküdtem volna fel anyaszült meztelenül. Már a tű látványa is maratoni futásra késztetett. Az úr fogta a kezem, amikor visszarakták a hasamba a sejteket, embriók voltak, én halálboldog, most épp iskolások, én nem megyek templomba többé. Nem fájt, mert volt úr. Az orvos, a kémcső, a klinika csak szolga.

Veres András püspök szavai nem fájnak, mert van Isten.

Biztos vagyok benne, hogy azok a modern kitartó, szívós anyák, akiknek szeplőtlen fogantatással született lombikbabájuk, és netán még hívők is, igen elkerekedett a szemük, sebtében befogták édes gyerekeik fülét, amikor augusztus 20-án, Szent István napján meghallották Veres András győri megyéspüspököt beszélni. Szédültek a hívők a rideg márványfalak előtt, keresték a kapaszkodókat (főleg lányok, anyák, nagymamák); ilyen sarkosan, hadállásból támadóan, árkot ásva még sosem fakadt ki egyház a meddőség orvosi kezelése ellen. A püspök falfehér arca nem rándult, régóta készült, a meddőktől ő csak „a társadalom egészségét és a boldog házasságot félti”. Nem kell lombik ebbe az országba, belső métely foga rág elég.

„Testvérek, még egy belső veszélyre oda kell figyelnünk! Ugyanis fondorlatosan megfogalmazott, a jó szándék köntösébe bújtatott törvény által, amely figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, észrevétlenül is belopózik a keresztény értékekre építkező társadalom önfeladásának mételye! Láthattuk ezt legutóbb például a lombikbébiprogram támogatásának növelésével kapcsolatos rendelkezésben….” Így rágott Veres András foga, mozgott a szája. Temploma nem dőlt össze, mert a valódi világ nem a kő és a külső vár, hanem a belső, a lélek, amely viszont összevissza cikázott, a hívek szív majd kiesett. Volt köztük abortusz, lombik és egyedülálló anya, házasságon kívül született, árva, meg kócos, mosdatlan, szegény és félkegyelmű is. Mégis, nekem abban a pillanatban maga a püspök és szája esett legtávolabb attól, amit hitnek megéltem eddig.

Másnap több keresztény blog egyházi kórusban helyeselte Veres kinyilatkoztatásait, védte és ostorozta a kezelésen átesett nőket, és a lombikgyerekeket. Eszerint a lombikprogram figyelmen kívül hagyja a krisztusi értékrendet, és örömhírként fogad ma bármilyen hadüzentet. A család varázsige, amire nyugodtan lehet dobálni a téteket. Ki ért hozzá, hogy lesz a gyerek, mi a jó házasság és ki mondja meg. Szüljenek a diplomások, mindenki legyen azonnal anya! Aztán dől a lé, jönnek like-ok. Na, azért nem, Veres András szavait még a katolikus fórumokon is páratlan szitkok kísérték.

Nagyon kevés férfi papnak és keresztény blogírónak jutott eszébe, hogy megértse, a Bazilikában ülő hívek között minden ötödik fiatal nőnek és leendő (meddő) apának összekoccantak a fogai. Lesütött szemmel forgatták fejüket, minek hallgatják ők az ilyen beszédeket. Sziszegve tartották összefonva kezüket a pad alatt, titokban imádkoztak a püspök hallgatásáért. Hisz nem akartak olyan Isten előtt térdelni, aki Veres Andrást pottyantotta ki az oltárhoz. Inkább felrepülnek, ki, el ebből a templomból, ahol ennyi kuruzsló őrültség jut felszínre. Se misebor, se ostya, pénzdobálás perselybe, nehéz feledtetni a püspök úr szavait. Lekezelő, durva morgása még napokig dolgozta a katolikus hívők amúgy sem túl széles táborát, és azokat, akiknek még van saját istenük, így vagy úgy hívőknek számítanak, de fél lábujjukat sem teszik be az öregszagú tömjénezett misékre.

Veres Andrásnak fogalma sincs, mi ma a Krisztus-ábrázolás. Szentbeszédében különben nem mondott volna ilyeneket. Mi ma az az anyaság. A másik, az olyan, ahol nem jön a gyerek. Mert hát mitől is lesz a gyerek, honnan tudja ő. Ahogy nekünk gyerekeink vannak, azt ő megveti. Rágja és kiköpi. Veres Andrást akkor mi, szeplőtlen anyák arra kérjük, építsen egy templomot, ahol csak saját Krisztusának értékrendje vésődik fel a falakra. Az én Krisztusom szereti a lombikban fogant gyerekeinket, az én Krisztusom szeretne segíteni a meddő pároknak, a szeplőtlen fogantatás az én Krisztusom számára igen nagy dobás volt. A műtőasztalon is ott van Isten, a méh falához ő tapasztja az embriót, az orvos kezét ő mozgatja, és a tűben, a petefészekben, az ambuláns nővér kezelés utáni teájában is benne lakik a kis isten. A gyerekek között a világon semmi különbség nincsen.

Nincs valóságos ok, de a katolikus egyház most jó sokat talál sebtében. Lajstromokat állít, mi a meddő párok bűne, mi az orvosok bűne, mi a kémcső hibája, miért lelketlen a lombikban fogant gyerek. Bűnnek tartja a lombikeljárást, mert beavatkozik a teremtés rendjébe és az abban részt vevő anyát, az abból született gyereket lelki sérültnek tételezi (Gőbel Orsolya a Károlyi Gáspár Egyetem perinatális pszichológusa már tanítja is a fagyott embriók kezelését). Az egyházban évtizedek óta jelentős hallgatás vette körül a témát, születtek teológiai dolgozatok, vannak puhább, bioetikával foglalkozó enciklikák, biztatóbb, megértőbb, a lombikkezelés eljárását feltehetően ismerő lelki segítők, de a katolikus egyház most újra komoly morális aggályokat fogalmaz meg a meddő társadalom számára.

Ezeket az aggályokat semmilyen kutatás nem támasztja alá, de ez nem is érdekli őket. A pápa gyalázása, a migránsok és menekültek kipécézése és az abortusz betiltása mellé új témát találtak – ami nem volt váratlan, hiszen évek óta látni, hogyan nőnek ki a gyökértelen földből azok a mozgalmak és családalapítást segítő alapítványok, akik nem fogadják el a lombikkezelést, érdekes, éppen ők azok – a kormány által is jól fizetett körök –, akik az abortusz ellenében védik az életet. A lombikban születő gyermek már nem szorul rá az ő védelmükre, sem a meddő pár. Ott éppen az ellenkezőjét teszik, elhajtják, degradálják az életet. Nem ismerik el, hogy a lombikkezelés gyógyír és segítség, támogatandó orvosi kezelés a hívő családok körében, s ha ez nem elég, akkor az egész társadalomra kiterjesztik a negatív teológiát.

Az egyház ne örülne a megszületett gyerekeknek? Másodlagos létező volna az így fogant élet? Foroghat a szemünk, de igen, ez az új tan alapja, nem kell minden gyerek, és nem kell minden áron a gyerek, csak bizonyos gyerekek kellenek. Ennyire szemérmetlenül régen billent ki a katolikus világ egyensúlyából.

Csakhogy, aki részt vesz lombikeljárásban, tudja, hogy nem avatkoznak bele a teremtés rendjébe, hisz az in vitro eljárásban is véletlen a fogantatás, illetve pár sejtes, fagyasztott embrió nem tekinthető önálló életnek, és nem is ölik meg. A pár, akinek életben marad embriója, és nem kerül vissza a méhbe, adományozhat más meddő családoknak. Vagy egy következő eljárásban megkaphatja a fagyasztott sejteket.

Üljenek be a hátsó sorba a lombikgyerekek!

Az egyedül álló anyák tegyék fel a kezüket!

Akik abortuszon voltak, fáradjanak ki a forgóajtón!

Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti karácsonyi misére, ahonnan kirepültem. Ahová együtt mentünk el a párommal és a gyerekekkel. Mária és a fogantatás volt a szent beszéd fókusza, hogy fogy a nyáj, kevés a fiatal, pedig Krisztus számára milyen fontosak a gyerekek, Mária mennyi áldozattal követi őt, ó szent anyaság, aztán jött a kijelentés, a család anya, apa és gyerekek. Mert azon a karácsonyi misén végleg felreppent üres lelkem. A szent beszéd kikanyarodott, az egyedülálló anyákat ekézte, a meddőséget el nem fogadó párokat erőszakos, természettel szembemenő híveknek nevezte a kijáró plébános. S ahogy szépen repültem felfelé, kitisztult a ködös, karácsonyi falu, és már csak kívülről láttam, ahogy unott, szürke kabátokban, lélektelenül és fejbevágottan szivárogtak el az emberek Isten házából.

Nem kell megijedni, a templomokból kirepkedő lelkek csak Veres Andrást hagyják el, az úrhoz sietnek. Péterhez, Pálhoz.

Szóval az igazság az, hogy ma a katolikus nők igenis elmennek a kezelésre, mert ez az esélyük. Élnek vele, erről önállóan vagy párjukkal együtt döntenek, a tébé támogat öt kezelést. Tavaly 1200 lombikbébi született Magyarországon, ha a kormány növeli a támogatott beültetések számát, ez a szám elérheti a 3500 megszületett babát (és 12000 kezelést) évente, a várólisták pedig végtelenek. Azt hangoztatni ma hívők között, hogy az orvosi kezelés súlyosan erkölcstelen, a társadalom mételye, és ez sérti a gyerekek, az apák jogát és a boldog házasság szentségét, csak úgy tudnám ábrázolni, hogy kevés boldogtalanabb szeretkezést képzelek el a hívő családban, mint ahol már évek óta nem jött meg a várva várt baba.

Nincs kizárólagos joga Veres András püspöknek, hogy eljátssza a Jóistent, kijátssza a támogató szavait, ott morogjon, önző módon, kapálózva hadovázzon Krisztus öléből a meddő hívek felé. Krisztus ölébe végtelen lombikfej befér.

Szerző: Kiss Noémi

hvg.hu