„Millió helyett mindig ezret írtak. Ha azt az üzenetet kaptuk, hogy vegyünk fel 30 ezret, akkor 30 milliót kellett.” Bemutatunk egy bűnszervezetet az alsóbb szinteken lévők szemszögéből. – írja a G7

Forrás: G7

„Ez a táska nem most, ezektől a papíroktól szakadt szét, hanem attól, hogy volt, amikor 85 milliót vittem benne”.

Ezt egy vidéki gyorsétterem teraszán mondta el valaki egy nyári délelőtt. Az emlegetett táskában lévő, nekünk átadott nagyjából 600 oldalnyi dokumentum fontos alapot jelentett múlt heti cikkünkhöz, amelyben egy borsodi bűnszervezet működését mutattuk be részletesen. Ez az iratmennyiség viszonylag kényelmesen belefért, szemben az éveken keresztül, heti több alkalommal benne hordott kötegelt húsz-, tíz- és nagy ritkán ötezresekkel.

A viseltes táska legfontosabb funkciója ugyanis ez volt: részben ebben jutott el az adóelkerülési céllal egy céghálón átfolyatott pénz az egyik, Miskolc centrumában lévő bankfiókból a bűnszervezet közeli, erődszerű központjába. Az ember, akivel találkoztunk, a szervezet egyik strómanja volt, és részletesen mesélt arról, hogyan működött ez a rendszer, és ezáltal az is világos lett, hogy az általa szállított százmillióktól miként válhatott szinte használhatatlanná a táskája.

A találkozó utáni hetekben mintegy féltucat hozzá hasonló, a szervezetben részt vevő vagy azt ismerő forrással beszélgettünk még. Alapvetően a bűnszervezet működéséről gyűjtöttünk információkat, ám gyakran kerültek elő személyes történetek, emberi szálak, amelyek segítettek megvilágítani, hogy miért és hogyan kerülhet kapcsolatba valaki egy ilyen bűnszervezettel. Egyáltalán mekkora az a pénz, amiért megéri kockáztatni a börtönbüntetést, és mennyire van tudatában az ember, ha belekerül egy ilyen hálózatba.

A mostani cikkben ezekre az egyedi sorsokra koncentrálunk, és igyekszünk bemutatni pár részletet arról, hogyan lesz valakiből stróman, és ez milyen hatással van az életére. Törekedtünk arra, hogy kritikusan viszonyuljunk forrásaink állításaihoz, de az írás az ő, részben nyilvánvalóan szubjektív elmondásaikon alapul, mivel az a célunk, hogy a saját szemszögükből mutassuk be a bűnszervezetnél eltöltött idejüket.

Tivadar, a strómancsináló

A múlt heti cikkünkben is szerepelt már az a Tivadar nevű szerencsi férfi, akinek a hálózat szervezésében volt kulcsszerepe. Tivadarnak széles kapcsolati hálója volt és jó kommunikációs képességekkel rendelkezett, így egészen különböző élethelyzetű embereket tudott beszervezni strómannak a hálózatba. Volt, aki napszámosként dolgozott Tivadar lakhelyének a környékén, így ismerkedtek össze, míg más biztonsági őrként került kapcsolatba a szerencsi férfival, és akadt olyan is, aki egy elszigetelt tanyán élt, mielőtt strómannak állt volna. Olyanról is hallottunk, aki elvesztette a munkahelyét, és anyagi nehézségei miatt Tivadartól kapott kölcsönt, amit később úgy tudott törleszteni, hogy a férfi kérésére elkezdett céges papírokat aláírni.

A beszervezett emberek eleinte jellemzően nem sokat tudtak arról, hogy mibe is kerültek.

Az első évben alig kaptam valamilyen információt. Csak olyan utasításokat mondtak, hogy menjek el az ügyvédhez, vegyek számlatömböt, írjam alá ezt és ezt a papírt vagy csak az üres lapokat

– mondta egy stróman.

Többségüknek az elején a „bajban lévő”, azaz a bukó cégeket kellett kezelniük. Ezek voltak azok az – 5-6 vállalatból álló – lánc végén lévő társaságok, amelyek eltűntek a pénzzel, nem fizettek adót, a tulajdonosukból pedig nem lehetett semmit kisajtolni.

Az elcsalt adó behajtását az is nehezítette, hogy mire az NAV rátalált a cégekre, addigra a vállalatok jellemzően már nem annak a tulajdonában voltak, akinél nyoma veszett a pénznek. Az általunk bemutatott bűnszervezet több mint tíz évig működött, és eleinte tájékozatlan, könnyen kihasználható, nyomorgó borsodi falvakban élőkre íratták végül ezeket a cégeket. Őket pár havonta kereste fel Tivadar, hogy begyűjtse tőlük az adóhatóságtól kapott leveleket, idézéseket.

Ha jött egy papír, azt mondta, ezt intézik, és elvitte

– idézte fel egyikük.

Erre azért volt szükség, mert a hálózat túlélésének az egyik biztosítéka volt, hogy a fogalmatlan strómanok ne járkáljanak be a NAV-hoz kihallgatásra, inkább írásban kommunikáljanak az adóhatósággal. Az ilyen válaszokat viszont már nem ők küldték ki, hanem valaki a miskolci központból, hogy nehogy egy adóellenőr ellentmondást találjon.

Egyszer jött ki hozzánk a NAV, de miután látták, hogy milyen körülmények között élünk, már nem jöttek

– idézte fel egy stróman, aki több bukó céget is tulajdonolt.

Bár ez alapján az adóhatóságtól nem lehet félnivalója, és már évek óta eltűnt a neve a cégiratokból is, érezhetően még most is frusztrálja a bizonytalan helyzet. „Buta voltam, és a mai napig stresszel és zavar, hogy nem tudom, mi az igazság. Félek, nehogy olyanért legyek hibás, amit nem csináltam” – mondta az ember, aki állítása szerint korábban erről soha senkinek nem beszélt, még saját családjának sem.

„Vegyél fel 30 ezret”

Sokan nem jutottak ennél a szintnél tovább, de azok a bukó cégnél kezdő strómanok, akik megbízhatónak tűntek, egy idő után komolyabb feladatot is kaphattak. Megtanították őket (fiktív) számlákat írni, pénzt utaltak a cégháló vállalatai között. Ám a leglátványosabb rész a pénz szállítása volt.

Ezek a középszinten lévő strómanok heti három-négy alkalommal jártak pénzt felvenni egy nagy nemzetközi bank Miskolc központjában lévő fiókba. A csúcsidőszakban, 2013 és 2015 körül legalább 6-7 olyan stróman is lehetett, akik fejenként heti többször 30-50 millió forinttal (heti mintegy 150 millióval) távoztak többnyire ugyanabból a bankfiókból. Volt, hogy ennél is nagyobb tételt kellett felvenni, ilyen volt a táskaszaggató 85 millió is*.

Az elbeszélések szerint a rendszeres találkozások miatt jó ismerősi viszonyba kerültek a bank alkalmazottjaival, és semmilyen nehézségük nem akadt abból, hogy rendszeresen ilyen mennyiségű készpénzt szállítottak el a fiókból. Egy idő után nem is kellett előre bejelenteniük, hogy ilyen sok pénzre van szükségük, ezért ide gyakrabban is jártak, mint egy másik közeli fiókokba. Az érintett bankot megkerestük, de kérdéseinkre mindössze annyit írtak válaszként, hogy „a bankfiókok forgalmi adatai olyan üzleti információk, amelyekkel nem tudnak a rendelkezésére állni”.

A bűnszervezet vezetése Blackberry telefonokon kommunikált titkosított csatornákon a strómanokkal, tőlük kapták az utasításokat, hogy mikor és mennyi pénzt vegyenek fel.

Millió helyett mindig ezret írtak. Ha azt az üzenetet kaptuk, hogy vegyünk fel 30 ezret, akkor 30 milliót kellett

– mesélték.

A középszintű strómanok idejének nagy része ebből állt. Elmentek a bankba, felvettek sok tízmilló forintot, majd egy párperces séta után leadták azt a bűnszervezet közeli központjába. Itt meg kellett várni a főnököt, mert ha nem nyaralt éppen, akkor személyesen vette át a pénzt.

Volt egy bazi nagy bőrtáskája, abba borította be a hozzá bevitt pénzeket. A központban mindenhol volt egy pénzszámológép, mivel mindig átszámolták a pénzeket. Kétmillió forintot öt másodperc alatt leszámolt

– mondta egy stróman.

Innen futárok szállították szét a pénzt az ország különböző pontjain lévő könyvelőirodákba. Heti egy-két alkalommal ment fuvar, leggyakrabban pénteken. A célra olyan terepjárót használtak, amin egy pénzszállítással foglalkozó cég logója volt. Ez ahhoz kellett, hogy legyen álcájuk egy közúti ellenőrzésnél.

Ezek a strómanok heti 1-2 nap vagy napi 1-2 óra munkával 250-300 ezer forintot kerestek, ami elsőre kimagasló pénznek tűnhet a régió átlagfizetéseihez képest. A munkájukról viszont nem beszélhettek.

Ha valaki kérdezte, hogy mivel foglalkozom, sunnyogni kellett. Mindig azt mondtam, hogy ügyvezető vagyok egy reklámcégnél, de a részletekbe sose mentem bele

– mondta egy stróman, amikor arról kérdeztük, hogy a hétköznapjaira milyen hatása volt ennek a munkának.

Ágyból ugrasztották az adóellenőrök

Egy idő után azonban „kéthetente” elkezdenek jönni a NAV-tól a felszólítások, a kérdések vagy az idézések. Ahogy a múltkori cikkünkben bemutattunk, a szervezet vezetése ezek kivédésére több praktikát is alkalmazott, és igyekezett központilag, írásban válaszolni. A strómanok azonban nem mindig úszhatták meg ennyivel.

A sok kifogás ellenére egy idő után nem lehetett elkerülni a személyes megjelenést és vallomástételt. Egyikük szerint az ilyen kihallgatások elején mindig jegyzőkönyvbe vetette, hogy erős fájdalomcsillapítót kellett bevennie. Erre az álindokra azért volt szükség, mert így bármikor lehetett egy elszólásnál arra hivatkozni, hogy az a fájdalomcsillapító hatására történhetett.

Nem ez volt azonban legkellemetlenebb konfrontáció a NAV-val. A strómanoknál rendszeresen, akár évente többször is lehetett házkutatás. Bár erről mindig tudtak előre, és a céges papírokat sem náluk tárolták, akadt, aki felidézte, mennyire kellemetlen volt reggel hatkor három adóellenőrnek ajtót nyitni, akik ráadásul a ruházata átkutatásával kezdték az ellenőrzést, persze csak miután nadrágot húzott.

Szintén erős szembesülés lehetett, amikor valakin több mint 900 millió forintnyi adótartozást akart behajtani a NAV, ilyenről is hallottunk.

A hasonló személyes élmények és a bűnszervezet tevékenységének fokozatos megismerésével egy idő után több strómanban is egyre erősebb lett az érzés, hogy keveset fizetnek nekik, pedig ők kockáztatnak sokat. Ehhez a felismeréshez azonban idő kellett, hiszen a hálózat vezetése tudatosan törekedett arra, hogy az alsóbb szinteken dolgozókhoz minél kevesebb információ jusson el. Minél többet tud valaki, annál nagyobb kockázatot jelent.

Ezért törekedtek is arra, hogy a strómanok a lehető legkevésbé ismerjék egymást, minél ritkábban érintkezzenek, és csak azokkal találkozzanak, akikkel a számlázások miatt feltétlenül szükséges.

Mindenki a saját cégével foglalkozik, és akivel kapcsolatban áll

– mondták.

Persze néhányakban egy idő után összeállt a kép, vagy annak legalább egy kisebb szelete. A strómanok ilyen „öntudatra ébredése” azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy ne vállalták volna továbbra is a kockázatot. Sokan így is maradtak, és „megvették” a negyedik, ötödik vagy akár tizedik bukó cégüket is. Részben a pénz miatt, részen azért, mert minél hosszabb ideje voltak a rendszerben, annál nehezebb volt kiszállni.

„Mégiscsak van családod”

A hálózat összetartásában emiatt is volt kulcsfontosságú szerepe a korábban említett szerencsi férfinak, Tivadarnak. Mivel vele kapcsolatban álltak a strómanok, ezért minden forrásunk közelről ismerte őt. Elég ellentmondásos kép élt róla az emberekben. Miközben számos kevéssé alátámasztott történetet hallottunk az állítólagos erőszakos módszereiről, többen empatikusnak írták le. Azt mesélték, hogy sajnálta azokat a lecsúszott embereket a láncolat végén, akiket pár tízezer forintért használt ki a szervezet. Esetenként ezért saját döntésből adott nekik több pénzt, ami viszont elszámolási vitákhoz vezetett a szervezet vezetésével.

Tivadar egyre többet ivott, és ebből kifolyólag részegen egyre nyíltabban konfrontálódott a hálózat felsőbb köreivel. A leromlott egészségi állapotú férfi végül 2017-ben hunyt el, és halála miatt a strómanok és a bukó cégek tulajdonosai közül is többen kiestek a rendszerből.

Beszéltünk olyannal, akivel Tivadar halálát követően váltak bizalmatlanná, egy idő után nem keresték, pedig továbbra is stróman akart maradni.

Ha az öntudatodra ébredsz, vagy közelebb engednek, vagy megválnak tőled. Az információ hatalom, és ez veszélyeztetné a szervezet működését

– mondta egyikük.

Ha valaki teherré válik, akkor minden nap lecseszik, és folyamatosan fogást keresnek rajta, hogy magától menjen el. Végül, amikor jelzi, hogy kilépne, nagy duzzogva engedik csak el. És ilyenkor persze mindig megemlítik, hogy mekkora baromság lenne, ha bárkinek beszélne erről, mivel mégiscsak van családja

– mondta.