Szinte mindent, ami magában hordozta a lehetőségét, hogy máshogy gondolkodjon, és így több legyen, mint puszta csavar a központilag megszabott, egy érdeket szolgáló gépezetben, Orbánék az államhatalom eszközeivel leigáztak. – írja a Magyarnarancs.hu

Fotó: Momentum

Nyolc év szinte korlátlan Orbán-uralom után alig van már hazánkban olyan intézmény, amit a hatalom ne vont volna a szoros, közvetlen ellenőrzése alá. Az önkormányzati rendszertől a médiapiacon és a civil szervezeteken át az egyetemekig a rezsim a felügyelete alá vont minden olyan szereplőt, aki egyébként az autonómiájának hála kivonhatta volna magát a politika céljai alól. Szinte mindent, ami magában hordozta a lehetőségét, hogy máshogy gondolkodjon, és így több legyen, mint puszta csavar a központilag megszabott, egy érdeket szolgáló gépezetben, Orbánék az államhatalom eszközeivel leigáztak, kiterjesztve a céljaikat szolgálók körét és kihúzva a talajt a potenciális ellenállási kísérletek alól. A hatalom kiterjesztéséből pedig egy tökéletesen áramvonalasított narratíva segítségével kovácsoltak népszerűséget, megteremtve a lehetőségét, hogy a nemzet legyőzendő ellenségeként fessenek le bármit és bárkit, akit akarnak.

A rendszer természetének megértésével talán választ kaphatunk arra, hogy a hatalom miért pont a Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) akarja most rövidebb pórázra fogni. A harmadik kétharmados győzelem után, lényegében politikai ellenerő nélkül logikus, hogy a rendszer a még talpon maradt autonómiák közül azokat célozza meg, amik – ha mást nem, hosszú távon és potenciálisan – veszélyt jelentenek a hatalmára.

Ebből a szempontból három dolog van, amit az MTA kapcsán fontos látni. Az első, hogy a megcélzott társadalomtudósok egyrészt szükségképpen kritikaiak, hiszen társadalmi problémákkal foglalkoznak, másrészt pedig a többségük klasszikusan baloldali. Így az MTA kutatásai felhasználhatók lennének készülő baloldali pártprogramokhoz és stratégiákhoz. Máshogy fogalmazva,

a probléma nem az, hogy az Akadémia nemcsak a Fidesznek kedves témákban – mint a demográfia – kutat, hanem hogy másoknak kedves témák is napirenden vannak.

A második pont az előzőhöz szorosan kapcsolódik: az, hogy az MTA-n jelenleg is dolgoznak aktív baloldali értelmiségiek. A tudományos élet gazdasági mozgásterének csorbítása nem most kezdődött, már a 2014-es győzelem után is magához vonta a kormány az ún. Országos Tudományos Kutatási Alapprogramokat (OTKA). Ezzel a mostani lépéssel viszont a hatalom hatásosan visszavághatja a baloldali társadalomtudósoknak ezt az úgymond „telelőszállását” is, ahol még a föntebb vázolt uralom közepette is tudtak némi forráshoz jutni a rendszer által kevésbé preferált témák kutatása érdekében.

Végül pedig az MTA karrierlehetőséget is jelent számos társadalomtudósnak, akik se nem tudnak, se nem akarnak a rendszernek alávetve dolgozni, illetve akik hosszabb távon – a rezsim szempontjai szerint – az ellenzéki értelmiség táborát gyarapíthatnák. A központosítással az eddigi tudományos, többé-kevésbé meritokratikus mobilitási csatornák helyébe bürokratikus, hatalom által ellenőrzött csatornák lépnek, gátat szabva a baloldali-liberális értelmiség hazai újratermelődésének. Már most is szólnak hírek arról, hogy az MTA-val történtek elriasztottak kutatókat Magyarországról, és várhatóan egyre több fiatal kutató választja majd a külföldi, jóval szabadabb karrierlehetőségeket az egy, központi akarat és célrendszer kiszolgálása helyett.

Az MTA képviselői kétségkívül szorult helyzetben vannak, hiszen az átszervezésbe beleszólást – a rendszer természetét és szempontjait figyelembe véve értelemszerűen – nem kaptak, más intézmény pedig aligha van, ami megvédhetné a kutatási és szellemi autonómiájukat. Mégis paradox módon, bár az Akadémia legtöbb támogatója az autonómia csorbítása ellen szólalt föl, éppen nem ez az az üzenet, amelynek hatására az MTA-t ért támadás a társadalom többségének a szemében is tragikusnak tűnne. A Figyelő ominózus írása a magyar választók körében népszerű toposzokra épült: a társadalomtudomány alacsony elfogadottságára, a kisebbségekkel szembeni ellenérzésekre, illetve a kormány jól ismert migránsnarratívájára. Így próbálták haszontalan vagy káros intézményként fölmutatni az MTA-t, amire ebben a formában szinte már kár adóforintokat költeni – akik pedig pusztán az autonómiáról beszélnek, azok látszólag a semmirekellő léthez kérnek szabadságot.

Ezzel szemben az MTA védelmezői is építhetnének a kommunikációjukban a társadalmi beidegződésekre, elsősorban a politikaellenességre, és arra, hogy minden politikust korruptnak tartanak.

Az MTA kapcsán – aminek még talán van némi tekintélye az emberek szemében – el lehetne mondani, hogy az egész ügy nem szól másról, mint hogy a tudósok helyett a politikusok akarnak dönteni szakmai kérdésekben, a tudományos kutatások irányáról, és ismerve őket vélhetően ezt a nagynevű intézetet is kifizetőhellyé (avagy „pénzmosodává”) akarják tenni.

Ha ezzel megállítani nem is lehet a folyamatot, el lehet érni, hogy az emberek annak lássák az MTA-t ért támadást, ami valójában. Annak belátása pedig, hogy a hatalom minden központosítása a „nemzeti érdekeknek” megfelelően nem társadalmi kontrollt, hanem a kérdések politikus kezébe helyezését jelenti, az első lépés a rendszer valós természetének leleplezése felé.

Madlovics Bálint